Nem a szokványos Spartan story…

2018.06.14

Május első napjaiban csörgött a telefonom, felvettem, egy női hang hívott, mondta, hogy már járt nálunk, emlékeztem is rá. Aztán elmondta, hogy műtötték a bokáját és ugyan még nem léphet rá, de jövő héten mire jönne hozzám már igen és a júniusi Spartanra szeretne felkészülni... Itt nyeltem egy nagyot, aztán megbeszéltünk egy személyes találkozót. :)


Lássuk, ki ő!


Sziasztok! Mlinárcsik Kriszti vagyok, 41 éves, projektmenedzser, ezek minden pozitív és negatív vonatkozásaival. Évekig a munkában éltem ki a teljesítmény-kényszeremet - egyesek maximalizmusnak hívták -, míg kb 2,5 éve diagnosztizáltak pajzsmirigy alulműködéssel, és el akartak kezdeni hormonokkal kezelni. Két hét zokogás után összeszedtem magam, elbúcsúztam az orvosoktól és elkezdtem sportolni, diétázni és talpmasszázsra járni. Sose szerettem a sportot - gyerekkoromban úsztam, mert muszáj volt, majd vívtam, mert a szüleim elvittek rá, de amint lehetett abbahagytam. Ezzel a múlttal nem volt egyszerű elindulni - először heti 3x3km futással, majd 5x5km, majd fél év személyi edzővel történt közös munka során 1 éve találkoztam a boot camp világával. Októberben elkísértem az egyik edzéstársamat az eplényi Spartanra és onnan már azzal jöttem el, hogy ez nekem is kell! Az a hatalmas kollektív energia, ami ott felszabadult, engem is magával ragadott. Ugyanakkor addigra elkezdtem futni is edzővel, így a két világ kezd összemosódni most :) Nem mellesleg idén év elején tökéletesen működő pajzsmirigyet mutatott ki a labor nálam.

Én személy szerint nagyon örülök, hogy a pajzsmirigyeddel minden rendben! Üzenném mindenkinek, hogy mégiscsak jó dolog ez a sport! ;)


Mesélj kicsit a sérülésedről. Mikor történt, hogy élted meg?

Egy pillanat alatt megtörtént. Szintén boot camp edzésen, egy csütörtök este az un. létrázás végén magam alá fordult a bokám. Mivel amúgy sem túl stabilak az ízületeim, nem vettem komolyan, beborogattam, majd elmentem bevásárolni, és onnan haza. Másnap nagyon fájt, nem is bírtam rálépni, de pihentettem, és vasárnap már vezettem vele. Hétfőn még elmentem edzeni és dolgozni, és csak akkor ijedtem meg kicsit, mikor elkezdett foltokban feketedni. Személyes kapcsolatok révén kerültem a Péterfy Sándor utcai Kórház Baleseti Intézetébe ahol egyszer csak azon vettem észre magam, hogy másnapra elő vagyok jegyezve műtétre, a férjemet hívom, hogy jöjjön értem, mert egy tartógipszben pihen a lábam. Így visszagondolva olyan volt, mintha nem is velem történne - annyi tervem volt, köztük az UltraBalaton májusban, a Spartan Sprint júniusban, és mindkettő esetében csapattal... egyszerűen ez nem történhet meg velem. Egy hétig voltam gipszben, utána bokarögzítőt kaptam. Potom 2 hét további fekvés, és végre kiszabadultam a lakásból. Még két további hét bicegés volt bokarögzítővel és vége is lett ennek a fejezetnek - kezdődött a következő.


Honnan jött a funkcionális edzés gondolata, főleg így, műtött bokával?

Még ágyban feküdtem, mikor elkezdtem tervezni, hogy ha kijutok, hogyan tovább. Azt mindenképp tudtam, hogy ha már az UB-t fel kellett adnom, a Spartant, ahova 10 másik kollégámmal készültünk hónapok óta - semmiképp se akarom. Vagy ha már muszáj, legalább tiszta lelkiismerettel tegyem, úgy érezve, hogy tényleg mindent megtettem, ami lehetséges. Petrát egy BodyCode állapotfelmérés során ismertem meg tavaly ősszel, de akkor még inkább a futásra koncentráltam. Elolvastam a teljes szakmai palettáját, visszaemlékeztem arra a hatásra, amit rám gyakorolt, és felhívtam. És ekkor győzött meg - szemben azzal az edzővel, akihez előtte 1,5 évig jártam és 2 gyógytornásszal, akit addig felhívtam. Végre valakit érdekelt, amit mondok és értelmesen elmondta, hogyan tovább. Azért egy kicsit elhallgatott, mikor a rövidtávú (1 hónap) terveimet felvázolva a Spartan Sprint jelent meg. :D

Na neee... Mondj olyat, aki itt nem hallgatott volna el egy kicsit :D

Látatlanban elég nehéz bármit is mondani, sőt még az első találkozás alkalmával is, mert tudnunk kell, hogy hogy reagál a sérült szövet az elvégzett munkára.


Hogy teltek az edzések?

Részben a bokám mobilizálásával, erősítésével, utána fokozatosan az erőnlétem visszakönyörgésével. Nem, nem igaz az a legenda, hogy az izmok emlékeznek. Az izmok gonoszak, és azonnal elfelejtenek mindent! Persze aztán fokozatosan visszajött minden, sőt, még több is. 2 hét után kimentem futni. Nagyon nehéz volt, nagyon fájt, nagyon nem ment. Először... Aztán az is egyre jobb lett.

Ugyanakkor azt vettem észre, hogy valószínűleg a viszonylag kevés pihenőidőnek köszönhetően az igen változatos feladatok között az 1 órás edzések szinte elrepülnek. Sose szerettem erősíteni, unalmasnak tartottam. A Petra által tartott funkcionális edzés nem csak fizikailag köt le, hanem szellemileg is, így végre élvezem is, ráadásul 1 hónap után kezdenek előbújni az igen rég látott izmaim. Bár úgy terveztem, hogy amint lehet, visszaállok a heti 2x-i erősítésre és 4x-i futásra, most mégis a 3-3 alkalmat tervezem. Azt hiszem, kezdek függő lenni.


Mi motivált a legnehezebb pillanatokban? Mitől féltél leginkább?

Őszintén, ha egyéni nevezésem van a versenyre, lehet, nem indulok. De itt egy csapat volt, 10 ember, akit részben én beszéltem rá a versenyre, szerveztem az edzéseinket és tartottam a lelket bennük, hogy képesek vagyunk rá és csapatként fogjuk végigcsinálni. Van köztünk olyan, aki 3 hónappal ezelőtt az állapotfelmérést nem bírta végigcsinálni, mert elszédült, és most együtt értünk a célba. Ott kellett lennem velük.

Én mindig a kudarctól félek. Klasszikus értelemben vett versenyszellem nincs bennem, az nem érdekel, hogy valaki jobb-e nálam vagy sem. Viszont a saját korlátaim ledöntögetése, a határaim feszegetése már más ügy - ha eldöntöttem, hogy meg fogom csinálni, kudarcként élem meg, ha mégse sikerül. És a Spartan pont ilyen volt. Nem akartam kudarcot vallani.

Magam mögött akartam hagyni ezt az egészet, vissza akartam kapni a sérülés előtti életemet, a heti 6 edzéssel, a versenyekkel, az adrenalinnal. Nem értem rá arra, hogy hónapokig lábadozzak, ráadásul kicsit tartottam is attól, hogy ha túl sok időt hagyok ki, sose kezdem újra... De erre természetesen nem volt lehetőségem és ez eléggé bosszantó.

Mint tudjuk, a műtét után nem egészen 2 hónappal elindultál életed első Spartan Sprint versenyén, sérülés nélkül célba értél, nem burpee-ztél sokat és a bokád is jól bírta a strapát. A csapatod is jól teljesített és mindenki boldog!


Utólag visszatekintve hogy értékeled a versenyt?

Mint mindegyik versenyem utáni reggel, most is azzal keltem, hogy lehetne nagyobb izomlázam is, nem vagyok elég fáradt. Majd eszembe jutott mi volt a célom: csapatban végigcsinálni sérülés nélkül, úgy, hogy mindenki sikerélménnyel zárja a versenyt és kapjon egy impulzust a folytatáshoz. És ez maximálisan sikerült.

Nem mellesleg, szerintem Petra, te voltál az egyetlen, aki bízott bennem, hogy végigcsinálom. Bár igazán még csak egy hónapja ismerlek, de ezért mindig hálás leszek neked. Azért, hogy még akkor se láttam a szemedben a kételkedést, amikor koromat meghazudtolóan pityeregtem a majomlétra alatt.


Hogyan tovább, milyen célokat tűztél ki magadnak a közeljövőben?

A Spartan előtt az októberi félmaraton értékelhető idő alatti lefutása volt az idei célom. Még el se indultunk, már tudtam, hogy ebből lejjebb kell adnom - lesz Spartan októberben is, félmaraton pedig novemberben. Mindkettő kell :)

Habár ez a verseny pipa, számos teendő áll még előttünk! A műtött boka teljes mozgástartományának visszaszerzése mellett, az ízületek általános stabilitásának fokozásán át, egészen a majomlétra leküzdéséig. Meg kell jegyeznem azt is, hogy mindez nem sikerült volna, ha Kriszti nem csinálja ilyen szorgalommal és alázattal a "házi feladatokat". Minden elismerésem a Tiéd, én már most nagyon büszke vagyok Rád, de tudom, hogy itt még nem fogsz megállni!

A továbbiakban is sok sikert és kitartást kíván a BodyCode!

Gérecz Petra